Elhagytam a mobilomat. Arra emlékeztem, hogy a baromfiólnál volt egy hívásom, ezért ott kerestem. Áprilist írtunk. Az addig fegyelmezetten kotló libák sziszegve kapdostak a nadrágom felé, ahogy megálltam közöttük. Tanácstalanságomban már-már menekülni akartam, amikor a Libamama alól meghallottam a csörgést. Felemeltem a tűzforró madarat, kivettem a telefont a tojások közül. Az ingem zsebéből eshetett ki reggel, és a liba maga alá kotorta. Ellopta, mert tojás alakja van, és neki most költenie kell.

Nagyböjt van, a próbatételek ideje. Sokan tesszük fel óvatosan a kérdést, vajon képesek vagyunk-e lemondani valamiről magunk és az embertársaink javára? Mások azt kérdezik – nehéz választások előtt – meddig terjednek a szükségleteink, és képesek vagyunk-e elválasztani azokat az igényeinktől?

Szeretjük a bűneinket. Nem mondunk le rossz szokásainkról, nem tartunk bűnbánatot, mert nem hisszük el még mindig, hogy lebuktunk, és a büntetőeljárás már elkezdődött. Nevetgélve várunk a tárgyalóterem előtti folyosón, erősnek érezzük magunkat, hiszen milliárdan vagyunk. A harmadrendű vádlottat szólítják. Belépünk. A világ államainak 20 %-a kerül a vádlottak padjára, köztük mi is.
Hónapok telnek el. A félelmetes mennyiségű bizonyíték bemutatása sokkoló. A hivatalból kirendelt védő izzad és makog. A Bíró ítéletet hirdet.